Úgy látszik ez kell az index szerkesztőinek ahhoz, hogy címlapra tegyenek... hát lelkük rajta. Szóval tegnap este jól kiakadtam, mikor az a bizonyos termék harmadik használatnál feladta a harcot és anyáztam egy jóízűt nyilvánosan. (Mivel a forgalmazó is nyilvánosan reklámozza jónak a terméket, nem gondolom, hogy ezzel ellentétes véleményemet meg kellene tartanom magamnak). És ahogy az a címlapos postoknál lenni szokott, kaptam hideget-meleget egyaránt. Ahelyett, hogy egyenként mindenkinek visszaírnék, megpróbálom összeszedni a sok kommentelőnek a válaszaimat:

1. A termék csomagolásán feltüntetett nyomás-határértékeken belül több nyomáson kipróbáltam a cuccot, igazából minden szinten megbízhatatlanul működött MÁR AZ ELSŐ HASZNÁLATNÁL IS. A szűkszavú ismertető szerint ezen határértékeken belül a nyomás a locsolt terület nagyságát kellene befolyásolja és nem a működést.
2. Direkt olyan cuccot vettem, amiben van szűrő, pontosan azért mert gondoltam rá, hogy a korábbi olcsóbb modellek az elszennyeződéstől adták fel a kűzdelmet a szezon végére. Ha a beépített szűrő nem elég hatékony a működés biztosításához, akkor mégis mi a szerepe (a marketingen kívül?)
3. A régi gardena cuccok jobb minőségűek voltak, erős a gyanúm, hogy úgy javítanak a jövedelmezőségen, hogy szarnak a minőségre és amíg viszi őket a lendület, meg a régi hírnév, addig kaszálnak.
4. Ebben a percben egy noname kínai vacak locsol a kertben, sokkal olcsóbban, sokkal megbízhatóbban.
5. Lehet, hogy a locsolóberendezés kizárólag szűrt ivóvízzel üzemel, de nem ezzel reklámozzák. Mi azt a vizet, ami a (fúrt) kutunkból jön, simán megisszuk, úgyhogy nem kell iszapot vizionálni a csőbe. Megjegyzem korábban, mikor a hidrofórhoz vettem gardena szívócsövet kétszerannyiért, pont ugyanolyan gyorsan lyukadt ki, mint a noname, nyilvánvaló, hogy ezek után rohanok gardena márkájú szivattyút és szűrőt is venni, nehogy az érzékeny lelkű locsolófej megsértődjön.
6. Nekem a hozzászólásokból úgy tűnt, elég sokan szívnak újabban a gardena holmikkal, akik nem, azok között sokan régebbi vagy kevésbé "kifinomult" eszközt használnak, és persze vannak, akiknek bejött az élet a gardenával. Nem csináltam statisztikát, foglalkozzon ezzel az, akit ezért fizetnek a gardenánál, és vonjon le belőle következtetést. Ha úgy gondolják, hogy a legjobb marketing az, hogy engem perelnek, hát tegyék azt, de nem kérem, hogy cseréljék ki a terméket egy másikra, mert ez már a sokadik volt és nem gondolom, hogy pont a sok+1. lesz, ami visszaszerzi az elveszett bizalmamat.

Már az elején elmondom, hogy emiatt aztán ne kezdjetek piszkálni:

1. először is, most nem lesz szó a konyhakertről,
2. másodszor, a reklámozás határát (túloldalról) súroló módon fogom dicsérni kedvenc kertészetemet.

Az előzmények.

Az esemény

A tanulság

Nálunk is tiszteletét tette a húsvéti fagy. Amióta díszparaszt lettem, az időjáráshoz való viszonyom is sajátossá vált. Lehangol, ha nem esik, idegesít ha túl hideg van, mondjuk a szelet eddig se kedveltem, most már kifejezetten utálom, és egyáltalán, kezdek úgy gondolkozni, mint egy répa.

Szóval itt járt a hideg, bár sokáig úgy nézett ki, a fagyot megússzuk, de végül kedd hajnalban -3 fokra ébredtem. A magnóliák és a lilaakác elfagytak, legalábbis a virágok, de ez most kevéssé izgat. A gyümölcsfák közül a cseresznyék 80-90%-ban mentek el, a barack is nagyon, érdekes módon a körte és a meggy látszólag egyáltalán nem, az alma még nem nyílt ki, azt nem tudom. A szilvák, amik kvázi gyomként nőnek a kertben mindenfelé, nagyon strapabírók, de most ők is eléggé oda vannak, és a diót még nem is néztem...

Egyébiránt a kertben alig történik valami, a föld alatti mozgalom nyilván aktív, de ebből még semmi nem látszik. A palánták közül a paradicsom kezd kikelni, de nagyon ergyén, a paprika semmit nem mutat, és most már biztos, hogy nálam, ha terem is valami az idén, az kevés lesz és kései. Az utóbbi két hét kiesése is sokat számított, és hát eleve hátrányból indultam, szóval már biztos, hogy ez leginkább "felkészülési év"-ként kerül a krónikákba. Mindegy, én nem az a fickó vagyok, amelyik csak úgy feladja... én előbb még sokat kűzdök, szívok, rápazarlok időt energiát, és csak aztán...

Dübörög a tavasz, de a meterológusok megint nem találják a térképen a törpebirtokot, ugyanis mindenféle kósza híresztelésekkel ellentétben eső nem esett annyi se, hogy rendesen összekoszolja a kocsit... Szárazság van, és ez azt jelenti, hogy beindult a locsolószezon. És ez nem csak az ágyásokat érintené.... Ha azt szeretném, hogy a pálinkafáim teremjenek az idén, akkor sajnos őket is ki kell segítsem, meg gyakorlatilag minden mást is.

Sikerült rendbehozni úgy ahogy a hidrofórt, ki kellett cseréljem a csapot, mert szétfagyott (pedig leeresztettem ősszel, de úgy látszik elég volt neki néhány csepp) úgyhogy, ha nem is nagyon, de lehet vele locsolni. A nagy kút is egyre több és tisztább vizet ad, bár még mindig ki tudom üríteni. Sajnos egyik sem csinál akkora nyomást, hogy az öntözők klasszul működjenek, nekem meg nincs kedvem új szivattyút venni az idén.

Death toll

A tél mindig visz valamit. Most is vitt, pedig a februári cudar hidegig komolyan azt reméltem, hogy az idén nem lesz akkora pusztulás, mint tavaly, de az aszályos nyár-ősz-tél olyan mértékben legyengítette a növényeket, hogy februárban már csak az utolsó csepp hiányzott sokuknak a méregpohárból.

Elment egy erdei fenyő, pedig őt már hét éve ültettem, és joggal reméltem, hogy most már elég erős. Az örökzöld sorból kidőlt egy (de 90%-os valószínűségel inkább három) oszlopos tuja, a többiek még gondolkodnak. A mocsári ciprus még nem adott életjelt magáról, és a füge sem, igaz, ő tavaly is tőről hajtott ki, tehát náluk még van remény. A júlia borbolya, a mahónia valószínűleg szintén kampec, és egy-két tűztövis a sövényben szintén feladta a harcot. A selyemakácért és a szelídgesztenyéért nagyon izgulok...

Ma éjjel állítólag fagyni fog, és már virágzik a barack, a cseresznye, nagyon készül a körte és az alma.

Tavaszi vigasz

Lőttem nektek egy pár képet, de mire belejöttem, kimerült az elem, aztán meg lement a nap. Nem művészi teljesítmény, de amíg a zöldségprojekt a feltámadásra vár, ez is valami.

japán birs

kikeleti bangita

Kedves olvasók!

Sajnálatos módon egy nem kisebb baleset némiképp átrendezte a preferencia-sorrendet, ezért most a közlésfolyamba csakúgy, mint a kertészkedésbe hosszabb-rövidebb szünetek ékelődnek. Ha valaki esetleg izgalommal várja a paradicsompalánták kikelését, kíváncsi a szivattyú-saga újabb fejleményeire, netalántán a borsó kikeléséről szeretne real-time képes beszámolót, sajnos elnézést kell kérjek.

Nem hagyom abba, csak most épp van, ami fontosabb.

Mindenkinek megvan a maga ellensége. Ha esetleg mégsincs, akkor legtöbbször ők válnak saját maguk ellenségévé. Ellenségnek lenni kell. Ha úgy fogjuk fel úgy mint egy jó edzőpartnert, hozzásegít minket a fejlődéshez, bármit is jelentsen ez. Persze vannak, akinek az ellenség is csak egy jó kifogás a sikertelenségre...

Ahogy Austin Powersnek ott van Dr Genya, a főgonosz, úgy nekem is megvan minden kerti tevékenységem ellensége, a SZIVATTYÚ. Amióta kertes házunk van, kutunk is van, a kútban meg különböző szivattyúk tevékenykednek, de leginkább lesik a pillanatot, amikor tönkretehetik a világot.

Úgy kezdődött, hogy mikor kiköltöztünk falura, a megvásárolt házban nem volt vezetékes víz. Mivel konkrétan rajta lakunk a Budapest vízbázison, a csápos kutak itt vannak mindenfelé a határban és az egész környék vagy természetvédelmi terület vagy vízmű védterület, így a kút vízminőségével sosem volt gond. (Azért az elején csak megnézettük valami laborban.) Viszont a vizet a házba egy barkácsolt házi vízmű, miszerint hidrofór szállította. Ez ugye egy szivattyú meg egy tartály összeépítve, és azért, hogy a nyomóoldalon a víznyomást beállított értékek közt tudja tartani van rajta egy nyomáskapcsoló, ami automatikusan ki-bekapcsolja a szivattyút a tartályban mért nyomás alapján. Tök egyszerű szerkezet, ha hajlandók vagyunk belegondolni. Persze féltem, hogy mi lesz, ha egyszer elromlik, de a ház eladója megnyugtatott, hogy sose romlik el. Neki, még sose romlott el, hogy pontosan idézzem. Persze fél évre rá, hogy odaköltöztünk, egy zimankós decemberi napon csak kipurcant a dög. Jövök haza, öltöny, nyakkendő, zúg a gép, a család kétségbe esve néz rám, hogy most mi lesz, nem jön a víz a csapból. Persze le kellett mászni az aknába, sötétbe, szerszám semmi, a tartály lyukas, spriccel a víz, áram szakszerűtlenül bekötve, a téli álmukból felvert meztelencsigák csúnyán néznek rám, szarrá ázok, megfagyok, megjavítani nem tudom. Passz. Holnap veszek egy másikat, ma fürdés nélkül fekszetek le, és ne nézzetek rám ezért csúnyán, mert mindenki közül nekem lenne a legnagyobb szükségem egy forró fürdőre!

Hát így indult romantikus kapcsolatom a szivattyúkkal.

Másnap a brikóban vettem egy másik hidrofórt, olyat, amiről elhittem, hogy évekig bírni fogja még, és a mellékelt útmutató segítségével magam helyeztem üzembe. Persze be kellett szerezni csőfogót, meg mindenféle biszbaszt, amiknek a méretezéséről akkor még semmit se tudtam, így lett egy csomó fölösleges 3/8-os meg 5/8-os bigyóm, de állati büszke voltam, mikor este újra volt víz.

Azóta minden évben beszarik valami, legalább egyszer.

Ma már másik házban lakunk, vezetékes az ivóvizünk, úgyhogy a kút csak a kerti dolgokhoz kell, de mivel a kert nagy, a növények sokan vannak, a szivattyú, hogy úgy mondjam mission critical cucc.

Az új házhoz egy igazi Grundfos mélykútszivattyú járt, kár, hogy a megfelelő szűrőket elspórolták belőle, és túl mélyre engedték, így szépen folyamatosan szürcsölte a finom homokot, ami szépen lessan megette őt belülről. Nem volt látványos a nyomásveszteség eleinte, a villanyszámla annál inkább. Aztán egy szép napon teljesen feladta a harcot, elvittem szerelőhöz, aki közölte, hogy ki kellene cserélni az egész belsejét, annyi pénzért meg kapok egy újat, szóval kuka. Mivel ezek a mélykútszivattyúk nem olcsók, meg nem is nagyon értek hozzájuk, úgy gondoltam, jó lesz nekem egy sima hidrofór helyette, azt már be tudom magam is üzemelni. Vettem is egyet, be is szereltem egyet, és innen folyamatos a kűzdelem.

Azt gondolod, hogy az a fémházas fenékszelep, ami olyan jó masszívnak néz ki és kétszer annyiba kerül, mint a műanyag, az jó is? Nem. Azt hiszed, hogy csak a kínai szívócső lyukad ki egy hónap után, és a Gardena feliratú (szintén kínai) nem? Tévedsz. Azt gondolod, amikor valamiért elejti a nyomást a rendszer és a szivattyú folyamatosan kűzdeni kezd az életéért, otthon leszel, észreveszed, lekapcsolod? Nem leszel otthon három napig, és csak a halálhörgésre érsz haza. Azt hiszed, hogy a pénzért vett kapcsoló, ami ezt a nyomásveszteséget hivatott figyelni, és a szivattyút vész esetén lekapcsolni, az működik kritikus helyzetben? Nem működik. Azt hiszed, hogy az ősszel szakszerűen lezárt, víztelenített rendszer tavasszal hiba nélkül újraindítható? Nem. 

Igazság szerint tök mindegy, mit hiszel. Simán lehet, hogy ezek a szívások téged elkerülnek és nálad a rendszer hiba nélkül ketyeg, mint egy Schaffhausen. Simán lehet, hogy én vagyok a szivattyú világösszeesküvés egyetlen kiszemelt áldozata. Simán lehet, hogy Dr Szivattyú-Genya ezekben a percekben kovácsolja rettenetes tervét világom tönkretételére. De engem nem olyan fából faragtak, hogy csak úgy feladjam. Én, Austin Veszélyes Powers szembeszállok vele, legyőzöm, túlélem, és közben még szexi is vagyok...

Tudjátok, mivel foglalkozom a hét végén?

Kikerülni az Index címlapjára, nagyszerű dolog. Olyan sokan kommentálták rotációs képességeimet, mintha magam választottam volna azt a szenzációhajhász címet és lead-et. Pedig nem.

Azoknak, akik nem olvasnak visszafelé, de azért ide visszajönnek még, szeretném tisztázni az alapvetést:

1. Ez nem az a blog, ahol megmondják a tutit. Abszolút kezdő vagyok és ebből nem csinálok titkot. Szívásaimat igyekszem őszintén leírni, és nem zavar, ha mások kárörvendenek, az az ő dolguk.
2. Nem vagyok teljesen tárgyilagos. Ha tárgyilagos írást keresel, olvass lexikont. Ha felkúrja az agyamat a gyom, vagy valami más, leírom, akkor is, ha én vagyok az oka a szívásnak. Semmi nem idegesít úgy, mint a saját hülyeségem, de legalább tudom magamról. Ettől még lehet, hogy úgy néz ki, mintha a rotációs kapát szidnám.
3. Most használtam rotációs kapát először életemben, és nem mutatta meg senki, hogyan kell. Viszont nem is állítom, tudom, hogyan kell csinálni. Mint mindig, most is az okozza a frusztrációt, hogy túlzóak voltak az elvárásaim, és törvényszerűen csalódtam.
4. Az előző pontból az is következik, hogy nem tudom a különbséget rotációs kapák között, és ezt sem én választottam. Ilyet kaptam kölcsön, nem volt választék.
5. És még egyszer: ősszel még nem tudtam, hogy ezt fogom csinálni, így nem megyek sokra azzal, hogy tavaly mit kellet volna másképp csinálni. Azért a jótanácsokat elteszem, ha jövőre is bevállalom a szívást, idén ősszel biztos hasznukat veszem majd.
6. És igérem, tanulmányozom a szakirodalmat, de ha megbocsátotok, nem fogom leírni, amit olvasok, mert azt elolvashatjátok ti is. Azt írom le, amit csinálok, meg amit gondolok róla. Nem vagyok híve a copy-paste blogírásnak. Ez így némileg melósabb, de legalább originál. (Lásd 1. pont)
7. Engem egyáltalán nem zavar, ha valaki a kudarcaimból tanul, de nem az a cél, hogy elvegyem a kedveteket a kertészkedéstől. Így is lehet kertészkedni, de nem biztos, hogy így érdemes.

Egy szó mint száz, köszönök minden kommentet. Csak takarékossági jótanács: nem kell beleírni, mekkora hülye vagyok ehhez, ezt tudom magamtól is. Elég leírni, hogy szerintetek mit csináljak máshogy. És mégegyszer kösz!

Vége a hosszú hétvégének, és a kitűzött célt majdnem sikerült elérni. Mivel egy csomó dolgom van, ezért címszavakban összefoglalom a tanulságokat:

1. Fel kell szedni a gyepet, nincs mese. A nagyobbik parcellában ástam, kapáltam, gereblyéztem, megint kapáltam, megint gereblyéztem, és úgy érzem sikerült egy igen jól termő gyommezőt létrehoznom. Azt hittem ez a könnyebb út, de se nem könnyebb, se nem eredményesebb.
2. A legjobb gyomirtó szerszám oda van nőve a karodhoz, általában öt mozgékony kinövése van. Ehhez képest minden gereblye csak szaporítja a bajt.
3. Lehet, hogy a munka nemesít, de vagy nem dolgoztam elég keményen, vagy nem jól értelmezem a nemesség fogalmát a lélek tekintetében, de én határozottan alantasabb jószág lettem a nap végére. És aki azt hiszi, a kerti munka terápiás, jelentem feszültségoldásra, indulatkezelésre ne a gyomlálást válassza... innen üzenném annak a polgártársnak, akinek két és fél órán át szólt az autóriasztója, hogy sokat gondoltam rá, és az anyukájára is.
4. Szélben azért jó gyomlálni, mert a talicskába dobott gyom nagy részét visszakapod a már megtisztított részre.
5. A rotációs kapa a legnagyobb szemfényvesztés a világon. A szűz gyepet nem töri fel, oké. A felásott földön alig kűzdi át magát... a gyomot csak felaprítja vagy elássa vagy szépen eloszlatja, vagy mindezeket egyszerre. És nem is könnyű vele a munka, akkora vízhólyagot növesztett majd passzírozott szét a tenyeremen, mint egy húszforintos. 
6. Ha azt mondják, oké palántázzunk, az nem azt jelenti, hogy többen fogunk palántázni, sem azt, hogy palántázni kell. Most van 1 m2 palántám (kb. 150 db), aminek nincs helye, viszont már tudom, hogy soha nem is volt. (Ha a nők érthetőek lennének, az élet sivár sivatag lenne.)
7. Ha valakit érdekel, az ideális ágyásszélesség az, amit még a lábad közé tudsz venni.

Az ember azt hinné, hogy magára marad a hülyeségével, a többiek legfeljebb elnézően mosolyognak majd, ha szóbahozom ezt a kertelős kezdeményezést. Arra például egyáltalán nem számítottam, hogy Barka (majdnem 8) beállít az iskolából egy dobozzal, amire állítólag én adtam neki pénzt, és büszkén újságolja, hogy most már neki is lesz kertje, amiben zöldséget fog termeszteni.

A dobozra ez volt ragasztva:

sajnos a dobozt nem tudtam lefotózni, mivel időközben szorgos kis kezek robotálarcot készítettek belőle, de a cimkét megmentettem.

A dobozban borsó, répa, retek, karalábé és vöröshagyma magok voltak találhatók, meg egy helyes kis "Termesztési segédlet", amiből megtudható, hogy ideje már ültetni. Mint utóbb kiderült, szemem fénye, vagy az ő iskolája résztvevője ennek a "beszoktatjuk a gyerekeket a veteményesbe" mozgalomnak. Nem is tudok elég hálás lenni ezért a titokzatos Kamillának, aki a nevére vette ezt a kezdeményezést. Akit érdekel a dolog az látogasson el a projekt honlapjára és tájékozódjon, vagy keresse Kamillát.

Nyilván az új kerti munkatárs előre levajazta az édesanyjával, hogy a tavalyi virágágyásba fog ültetni, így kissé át kell szabnom az ültetési rendet. Nem nagy gáz, oda a fokhagyma ment volna, de mint megtudtam, az amúgy is jobb helyen van a répa mellett, ezért nem igazi a felfordulás.

Közben finiséhez közeledik az ágyások elkészítése. Ahogy az jósolható volt, a gyepfelszedés kifogott rajtam, kicsivel a fele előtt feladtam. Lehet, hogy gyomláláskor ezt még nagyon fogom bánni, de elfogyott a cérna. (Ha tavaly tudtam volna....) Szereztem kölcsönbe egy rotációs kapát, amit némi szenvedés után sikerült is működésbe hozni. Nagyon szép gép, éppen csak nem lehet vele felszedni a gyepet. Gyepszellőztetőnek kiváló, a mohát is szépen kiszedi a fű közül, de ez a jó kis tarackolós ősgyep olyan harsányan röhög rajtunk, hogy a szomszéd faluba is áthallatszik. Na mindegy, az idő szorít, így kapálás-gereblyézés-felásás-kapálás-gereblyézés kombóval támadok, és azt remélem, hogy lesz valami eredménye. (Ha nem, akkor ősszel napalmos atombombát dobok a kertbe.)

A másik hátránya az idei indulásnak, hogy a szerves trágyát már nem tudom/merem beküldeni a földbe. Kaptam igéretet komoly mennyiségű istállótrágyára, de mivel annak egy része viszonylag friss, féltem tőle a növényeket. Hülye vagyok? Lehet ilyenkor még szarozni?

Másik fejlemény, hogy közepes tételben megpróbálkozom a palántakészítéssel. A csajom szereti a lukulluszparadicsomot, én meg nem tudom, hogy fogok-e majd tudni olyan palántát szerezni annak idejében, magom meg van, úgyhogy rávettem, hogy egy nagyobbacska asztalnyi részt adjon fel a nappali félreeső helyén a hosszúkás paradicsomok reményében. Ha egyszer elkészül a kerti ház, ott majd dögivel lehet palántázni, de ahogy a gazdasági helyzetet elnézem, még jó darabig kényszermegoldásokkal fogunk élni palántaügyben (is).

Kisütött a nap, elolvadt a hó, és reggelente ugyan még rendes minuszok vannak a törpebirtokon, már éledezik téli álmából a botcsinálta kertész.

Jelentem folyik a gyeptakaró eltávolítása a kiszemelt területről, bár erősen átkozom a napot, mikor ez a hülyeség az eszembe jutott. A következő parcella esetében már mindenképpen kisérletezek valami alternatív megoldással, mert különben augusztusra se leszek kész. (Viszont a domb gyönyörű gyeptakarót kapott. Ha már ilyen szépen tudok téglalapokkal domborulatokat burkolni, csinálhatnék melltartót is mozaikból a csajomnak...)

Megkezdtem a kút intenzív szivattyúzását. Most, hogy az olvadás miatt egy kicsit emelkedett a Duna szintje jobb eséllyel indulok a régi kút ilyen típusú újraindításával. Mivel ugye a csajom nem enged lemenni, hogy kitakarítsam a kutat, viszont igérete ellenére kútásót se szervezett, kénytelen voltam a kis füzesit leküldeni és kiszivattyúzni a vizet. Első nekifutásra nem jött több fél köbméternél, viszont két napra rá már legalább kétszerannyi kijött, azóta két háromnaponta próbálom, és már nem nagyon jutok el a szürcsölésig, tehát olyan, mintha műkodne a módszer. A víz gyanúsan zavaros (erre mondjuk számítottam) viszont nem homok van benne, hanem valami egészen finom szemcsés-pelyhes fehér izé. Fogalmam sincs mi az, de egyelőre kultúrnövénynek nem nagyon merek belőle adni (a kutyáknak meg van eszük, nem isszák meg)

Tegnap adtam az érzésnek és megpermeteztem a gyümölcsfákat. Tavaly elkéstem vele, addig halogattam, míg rügyezés, sőt virágzás lett a dologból, de mindez mit se számított, mivel a májusi fagy az egész kertet letarolta, így a termés négy darab almára korlátozódott végül. Az évszázados paraszt mentalitással (living in hope, dying in desparation) optimistán nézek a jövőbe, elvégre tavasz van, és milyen szép.

Megvettem a magokat is, legalábbis részben, persze azonnal kaptam a fejemre, hogy a fele fölösleges, mert a paradicsomot, paprikát palántázva kell venni, a hagymát meg dugni. Mindegy, olyan voltam, mint a hülyegyerek a játékboltban, vettem mindent, amit értem, legfeljebb majd nem használom fel egy részét.

Nem tud valaki jó helyet, ahol jóféle palántákat lehet beszerezni? Budapesten vagy attól északra.

Ha kinézek az ablakon, az erőteljes olvadás ellenére is csak fehéret látok, és alatta ott a rét, amiből nemsokára kert lesz. A cím azért is találó, mert a dunna alatt nem pázsit van, hanem igazi rét (kertészeti eufémizmus a kordában tartott gazra), ami, ha nem nyírom elég sűrűn képes virágozni is. És ez nem azért van, mert hanyag vagyok, vagy sajnálom a pénzt a füvesítésre, hanem mert a helyi klimatikus és talajviszonyoknak ez felel meg leginkább.

Látom, nem érted, kifejtem. Szóval, ahogy már írtam, mifelénk igen kiszáradékony a talaj, és ideköltözésünkkor csak három csenevész fa volt háromezer négyzetméteren, ami pontosan 0 árnyékot produkált. Ezt a kombinációt csak igen virulens és ellenáló gyomok képesek túlélni, így a birtokbavételt követően úgy döntöttem, hogy ami eddig gyomként túlélte, az marad meg. És igazam lett, mert amikor augusztusban három hét kánikula után minden nem öntözött gyep ropogósra szárad, akkor ez is. (Igaz, sokkal később adja fel a harcot, mint a többiek.) Viszont elég neki egy két esős nap és máris olyan zöld újra, mintha soha meg se sárgult volna. Persze itt ott próbálkoztam én is itt-ott füvesítéssel, vettem sportgyepet, szárazságtűrő fűmagkeveréket, meg amit még rámsóztak a kertészetben, de igazán tartós és ellenálló növényzet csak akkor keletkezett, amikor a tarack, meg mindenféle vad pázsitfélék szépen bekúsztak, és lenyomták a kultúrát. Ez a növénytársulás aztán elég jól bírja a strapát, kutyákat, gyerekeket, pingpongozást, felfújható medencét, parkoló autót, diófalevelet, egyszóval mindent, amitől egy rendes gyepet kiver a frász, és köszöni szépen jól van.

Miért írom le mindezt? Hát ha eddig nem jöttél rá, akkor valószínűleg nem kertészkedsz sokat. Mert különben tudnád, hogy ez a jó kis rét, azért él túl mindent, mert nehéz kiirtani. És nem nagyon tűri a répát, a zöldborsót, meg a krumplit. Vastag, ásóval is nehezen átvágható gyökérzete van, és nem szokása feladni a harcot. Márpedig én, nem érek rá egész nap gyomlálni, kapálni és újrakapálni, úgyhogy kell valami megoldás a relatíve gyommentes ágyásokért.

Azt is írtam már, hogy nem vagyok nagy barátja a vegyszereknek, és ha nem muszáj, inkább nem juttatnék ilyesmit oda, ahonnan a kajánkat szeretném kitermelni. Ráadásul a vegyszer, meg az ultra-bio fekete fólia takarás is, akkor irtja jól a gazt, amikor az már biológiailag aktív, növekedne, aktívan fotoszintetizálna, ez pedig a hó alatt ritkán esik meg. Oké, ha ráérnék májusig tökörészni ezzel, akkor más lenne a szitu, de én ugye az idén már termést szeretnék, amihez márciusra ágyások kellenének...

Gondolkoztam sokat, ráment pár álmatlan éjszakai óra, és végül a sok rossz megoldás közül kiválasztottam egy kevésbé rosszat. Azt fogom csinálni, hogy a leendő ágyásokon elterülő gyomszőneget, mint gyeptéglákat szépen felszedem és beborítom velük épülő hegyem, a Mount Kovács kedélyes lankáit. (A Mount Kovács egy komposztból és földből épülő domb, ami a kert egyhangú síkságát hivatott megtörni.) Ezzel a megoldással sajnos elvesztek jó tíz centi értékes talajt, amit az évek során trágyázással és komposzttal kell majd pótolni, de legalább kontrollálható lesz a gyomhelyzet egy darabig. Kábé, mint egy normális kertben, ami nem az ugar feltöréséből jött létre két héttel ezelőtt.

Mindez akkor lesz különösen kínos, ha kertészeti terveim dugába dőlnek, és az ágyások helyén újra rétet szeretnék. Mert akkor az ágyások helyét be kell takarni valamivel. És ennyi dunna nincs itthon, az fix.

Volt egy tervem. Igazi, szép, merész, férfias, veszélyes. Azt terveztem, hogy alászállok az alvilágba és felveszem a harcot a sötétség erőivel és megszerzem az élet vizét. Magyarul leereszkedek a kútba és kitakarítom az előző tulaj által beledobált szemetet, építkezési hulladékot, deszkadarabokat, nejlonzacsit, kiskutyafülét, (-farkát, és egyéb részeit) és ezáltal alkalmassá teszem a kutat az öntözésre. Már elég konkrét csávó voltam, azt számoltam mennyi hegymászókötél kell a kötélhágcsóhoz, meg a biztonsági kötélhez, amivel kihúznak, ha baj kezd lenni, vagy pánikroham tör rám, vagy túlságosan megszeretek odalenn... Tudjátok, megtalálom Atlantisz kapuját, Békakirály lányát és fele királyságát, bölcsek kövét, vagy valami.

Már láttam magam, ahogy gyöztesen visszatérek, egyszerre leszek Bear Grylls, Mike Rowe, sőt talán maga Villard kapitány, igazi hős, elsőosztályú vidéki srác, fiatal egészséges és szép... igen.

Tetszett volna határozottan.

Az a baj a nőkkel, hogy azt mondják, igazi férfira vágynak, de amikor megpróbálok igazi férfiként valami mocskos, szaros, nehéz és főleg veszélyes dolgot csinálni, akkor közlik, hogy ezt meg se próbáljam.

Miközben én nagyszabású tervemet szövögettem, a nőm titokban szövetkezett, netet nézett, szomszédoktól érdeklődött és egyszercsak bejelentette, hogy szerez rendes kútásót, akiért nem kár, akit nem ez a konkrét három gyerek vár vissza, vagy csak egyszerűen érti a dolgát nem úgy mint én. A megfelelő rész, önérzet függvényében aláhúzandó.

Hát most hogyan legyek hős? És hogy lesz nektek gyönyörű/félelmetes/vicces videótok arról, ahogy lemegyek, feljövök, megcsinálom, vagy megijedek, megoldom, megmenekülök? Pedig olyan szép terv volt.

Tudom, hogy egy hőst, nem lehet eltántorítani. De még egy hőstől is meg lehet vonni olyasmit, ami esetleg terve feladására készteti... 

Oké, de én nem olyan fickó vagyok, aki meghátrál. Én új tervet kovácsolok. De nem vagyok hülye, hogy kifecsegjem. Még a végén azt is meghiúsítja nekem... én meg mehetek vissza a balettba ugrálni!

Én is inkább tervezgetésben vagyok jó, de ezt majd akkor látjátok, amikor a megvalósítás szánalmas részeire fényt derítek. Elkezdtem összeszedni, hogy miből mennyi legyen, elővettem a szakirodalmat és a következőkre jutottam:

Oké, mondtam már, hogy én ehhez nem értek, úgyhogy ha a számok nagyon messze esnek mások tapasztalatától, akkor tessék hozzászámolni, hogy lövésem nincs erről. Aki szemfüles, és olvasta a kettővel ezelőtti bejegyzést, az észrevehette, hogy ez a lista egy kicsivel több helyet igényel, mint amennyit a minap kijelöltem, úgyhogy szükség lesz még 20 m2-re a répának, és a fokhagyma pedig megkapja a tavalyi virágágyást.

Azt mondja a szakirodalom, hogy ezek az adagok egy négyfős család éves ellátására elegendők, ami már most biceg, mert mi egyrészt öten (sőt néha hatan) vagyunk, másrészt hiányzik a spenót, amiből nagyfelhasználók vagyunk, a káposztafélék, meg a padlizsán, amiből szintén. És egyáltalán, mi nem szoktunk keveset enni, sőt inkább sokat, és ha már nem bírjuk, akkor hívunk vendégeket, akiket szintén megtömünk... Mivel ez kísérleti év, nem akarom túlspilázni a dolgot, így ezek, meg a különlegességek egyelőre kimaradnak. Basszuskulcs, kezdek megijedni magamtól. Tényleg jó ötlet ez?

"Aztán meg-e éri-e a kertbe' kapirgányi?"

Ez az a kérdés, ami leginkább izgat mostanában. Nem az életem függ tőle, csak egyszerűen nagyon furcsának tartom, hogy a falusiak szerint egyáltalán nem éri meg, viszont városi széplelkek szerint meg biztosan igen. Hogy is van ez? Aki egész életében ezt csinálta, most hagyja abba, akinek meg föld legjobb esetben is csomagolt virágföldet jelentett, kampányol miatta? Ez a paradoxon tudományos kisérlet után kiált!

Amúgy tudjátok mi a különbség a próbálkozás meg a kísérlet között? (Ezt most találom ki, úgyhogy aki ért hozzá, visszafogottan röhögjön ki!) A kísérlet tervezett, egy elméletileg várható eredmény bekövetkeztét igazoló, vagy cáfoló, dokumentált, így elemezhető gyakorlat. (GroundHog a nagy definiálóművész!) Ami nálunk most zajlik, az pedig kísérlet, még akkor is, ha tudományos fokozatot még fénymásolás útján sem szereztem...

Szóval az a terv, hogy az idei évben a kertben zajló, mezőgazdasági jellegű tevékenységeket részletesen dokumentálom, és első sorban gazdasági szempontból elemzem. Igyekszem előre összeszedni a szempontokat és meghatározni a módszertant, annak érdekében, hogy a végeredmény valamilyen megalapozott következtetés levonására legyen alkalmas. Durván hangzik, ugye? Emberi nyelven ez azt jelenti, hogy megpróbálok választ adni arra a kérdésre, hogy tisztán gazdasági szempontból megérheti-e a kiskerti zöldségtermesztés. Számba veszem, mennyi pénzt költök a különböző dolgokra, és megpróbálom a végén meghatározni az előállított végtermék piaci árát. Sokan persze ilyenkor közbevágnak, hogy "persze, de a saját munkaerőd árát nem számolod bele!" Dehogynem, csak éppen fordítva. A várható pozitív pénzügyi szaldót elosztom a becsült munkaórák számával, és megkapom azt az elméleti órabért, amit a zöldségtermeléssel elértem. Azt, hogy ez sok, vagy kevés, mindenki eldöntheti, ha összehasonlítja a kapott számot a munkajövedelmével (és a munkavállalás költségeivel) vagy ha úgy tetszik, szabadidejének elméleti árával.

Igyekszem figyelembe venni az ingyen kapott dolgokat is, a végén el lehet majd játszani azzal, hogy piaci áron számolva ezeket mennyire rontanák a jövedelmezőséget. Értelemszerűen az egyszeri beruházásokat, mint amilyen mondjuk egy szivattyú, hűtőláda vagy ilyesmi, nem költségként fogom számbavenni. Meg fogom becsülni viszont az energiafelhasználást, mivel az öntözés elektromos szivattyúkkal megy, ez előreláthatólag számottevő tétel lesz. (Rossz hír a csapvízzel locsoló érdeklődőknek, hogy köbméterre nem számolom ki az elhasznált vizet, így víz és csatornadíjat nem fogok tudni számolni.) 

Próbálok majd valamilyen méretgazdaságossági számítást is végezni, hiszen a rendelkezésre álló terület és munkaerő csak egy behatárolt sávban működik, egyiket sem lehet korlátlanul növelni. Jó lenne ha születne valami olyan eredmény, hogy x mázsa vagy y havi fogyasztásnak megfelelő mennyiségnél jobban megéri a munka, mint alatta vagy felette... persze ezek nem abszolút számok, de ha valaki a saját fogyasztási szokásait és rendelkezésre álló erőforrásait behelyettesíti a képletbe, lehet, hogy jut valamilyen eredményre.

Annak érdekében, hogy a számítások pontosabbak és reálisak legyenek, meg kell határozni az output értékeket is. Sokszor hallotam kertjüket művelő falusiaktól, hogy azért nem éri meg a kerttel szenvedni, mert amikor beérik a termés, szezonban, a piacon fillérekért lehet kapni ugyanazt. (Most szándékosan nem akarok azon lamentálni, hogy a piacon tényleg ugyanazt lehet-e kapni.) Szerintem ez a megközelítés rossz, de legalábbis nem a legjobb. Ha egy kicsit tágabban értelmezem kicsiny gazdaságunk kereteit, akkor mondhatom azt, hogy nem (csak) nyersanyagot állítunk elő, hanem feldolgozott terméket is, mivel a remélt felesleg tárolásának fő módszere a feldolgozás. Tehát nem a paradicsom kilóját fogom nézni, hanem az előállított paradicsomlé, lecsó, zakuszka, padlizsánkrém, stb. piaci értékét. És mivel fagyasztani, vermelni én is tudok, nem csak a szezonális árak érdekelnek, hanem a szezonon kívüliek is. (Persze ennek munkaidejét, egyéb hozzávalóit is szerepeltetve a képletben.) Nagyon tudományos kollégák persze mondhatják, hogy ez hülyeség, hiszen a piacon, szezonban, olcsón összevásárolt termékből is előállíthatom mindezt, és igazuk is van, szigorúan tudományos alapon. (Ez egy konyhakerti blog, úgyhogy kérem ne kezdjünk vertikális integrációról, meg transzferárakról, meg ilyesmiről vitatkozni. Ha valaki erre gerjed, keressen másik fórumot hozzá. Köszi!)

Aki már most szívrohamot kapott a közgazdasági halandzsától, azt szeretném megnyugtatni. Nem tervezem, hogy folyton folyvást excel táblákkal meg grafikonokkal túráztatom a blogot. (Ha beindul a termelés, úgysem lesz időm ilyesmire) A végén összerakok majd egy nagy táblázatot sok számmal, változókkal, aztán akit érdekel, játszik vele. Ha nem ért egyet a módszertannal, átírja a képletet, ha meg csak magára akarja húzni, simán behelyettesíti a saját adataival. (Hátha addigra megtanulok letölthető dokumentumot feltenni a blogba.)

Szubjektív elemek

Fentebb a gazdaságossági számítások módszertanának felszínét karcolgattam. Direkt nem akartam olyan szubjektív elemeket bevenni, mint az egészség, tisztaság, hazai, meg házi termék. Nem gondolom, hogy ezek nem értékek, csak éppen mindenkinél más súllyal esnek latba. Én nem kapok sikítófrászt a marokkói paradicsomtól például. Ráadásul tudom, hogy sok őstermelő trükközik az adókedvezményével és árul nagybani piacon beszerzett külföldi árut a piacon háztáji termésként... Mindazonáltal nem akarom se téríteni, se megszólni azokat, akik mást gondolnak ugyanerről. Hasonlóan állok a vegyszerkérdéshez is. Aki azt gondolja, hogy a kertemben kerülni fogom a vegyszereket, annak csak félig lesz igaza. Kerülni fogom, amennyire lehet, de ha úgy hozza a helyzet, lehet, hogy végső esetben néha használni is. Sajnos sokan gondolják, hogy a kiskerti mezőgazdaság egyenlő a biogazdasággal. Ez óriási tévedés. Az a helyzet, hogy vegyszerhasználat szempontjából a kiskert sokkal veszélyesebb üzem, mint a nagy gazdaság. A nagy gazdaságban legalább egy valaki ért hozzá, hogy miből mennyit, de a háztájihoz nincs szükség diplomára. Ráadásul nagy méretben a kis mennyiségkülönbség is nagy költségkülönbséget jelent, míg egy kiskertnél nehéz megállni, hogy a vegyszer utolsó 10-20%-át ne öntsük a többi után a "biztosabb hatás" kedvéért, hiszen már ki van fizetve úgyis. Mindenesetre ha arra kényszerülnék, hogy valami nem bio cuccot kellene kézbe venni, majd leírom, és aztán vessetek a mókusok elé... (vagy adjatok tanácsot valami biovédekezésre)

Mindezekkel csak arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy mérsékelten leszek hajlandó részt venni hitvitákban arról, hogy a saját paradicsomom miért jobb minden más paradicsomnál a világon (jobb és kész), illetve, hogy a haza fényre derül-e attól, hogy én hajnalban kelek egy jó kis locsolás kedvéért. 

Na, most pedig jön az idei tél leghidegebb hete, és félő, hogy ezt a kertben több dísznövény is megsínyli majd, akiket lustaságból vagy más okból nem takargattam be. Ha igaz, amit a meterológusok mondnak, jövőre megint nem lesz több egy tányérnyi fügénél sem...

Mármint kiszúrtam az ágyások helyét. Ott kellett sakkozni a fák miatt, meg a domb miatt, amit építek, emiatt nincsenek is teljesen egyvonalban, ami nyilván esztétikailag közérzetrontó.

(Oké, a kép telefonnal készült, mert a fotóaparátban nem volt delej, és ezen a gépen nem tudok rendesen képszerkeszteni, így nem is látszik semmi, de ez akkor is egy történelmi pillanatkép, úgyhogy tessék meghatódni. Legalább.)

Sikerült egy kisebb 10m x 4m-es és egy nagyobb, kb. 12,8m x 7,8m-es parcella. Ez pont 140m2. Most akkor ez sok, vagy kevés? Nyilván mikor ásni kell, akkor sok lesz, de ha beleszámítom, hogy 6-8 különböző növényre kell szétosztani, akkor mindjárt nem olyan szédítő. (Időközben felkerül a kívánságlistára a hagyma és a fokhagyma is, de nem az én ötletem volt.)

Már a cövekek leverése sem volt egyszerű a fagyos föld miatt, úgyhogy kicsit aggódom az ásással kapcsolatban. Tekintettel a sűrű szövedékű gyomhálózatra, muszáj lesz elkezdeni a talaj bolygatását hamarosan, ha március-áprilisban ültetni akarok. Igen, ha ősszel tudom, hogy megbolondulok, már ennyivel is bejjebb lennénk.

Lelki szemeimmel már látom, hogy Natasa, a túlméretes kutyakölyök lesz a kert nagy ellensége, mivel velem ellentétben ő szeret ásni, viszont nem hülye, így nyilván ott fog ásni, ahol könnyű... Testi szemeimmel meg látom, hogy nagyon nem tudja mire vélni a dolgot, és csodálkoznék, ha estig nem szedné ki egyik cöveket sem.

Oké, ez egy rövid bejegyzés, majd holnap jobban elfárasztalak benneteket.

Erre a témára majd biztos visszatérünk még egy párszor, de egy kis alapozás szerintem nem árt addig se, amíg a kerti munkákkal nem haladok semmit a fagy miatt.

A kert a Szentendrei szigeten van, ami ugyebár egy nagy sóderkupac a Duna közepén. Ezt a sódert borítja változó vastagságban a szél által összehordott homok és a víz által ráterített iszap. Attól függően, hogy az évezredek során, hogyan változott a sziget képe, változik a talaj anyaga és a rétegek vastagsága. A mostani kert valamikor időszakosan vízzel borított ág volt, aminek eredményeként a kert talaja kiszáradt iszap.

Ez a talaj baromi jó vízelvezetésű, jól termő, könnyen dolgozható föld - amíg nedves. Amint kiszárad, és gyorsan kiszárad, reménytelenül kemény és sivár tud lenni, ami kész kínszenvedés a növényeknek, meg azoknak az emberszabásúaknak, akik ilyenkor próbálkoznak a földmunkával. (Tavaly augusztusban még a vakondokok is abbahagyták a turkálást.)

A gyors kiszáradásnak két oka van: egyrészt az egész kertet telibeveri a nap, mivel az odaköltözésünk óta ültetett fák még nincsenek abban a korban, hogy bármekkora árnyékot produkáljanak, és a szelet se nagyon fogják, másrészt a fent említett öntéstalaj elég vékony takarót képez (40 centi és 1 méter közöttit) és ez mindenféle vízzáró réteg nélkül fekszik a sóderon. Ez gyakorlatban annyit tesz, hogy a teljesen átnedvesedett talaj is képes kiszáradni három nap alatt ha kánikula van. Kicsit vicces, amikor az egy hetes esőzés után két nappal nekiállok locsolni, de mifelénk már csak ilyen sajátos humorérzék dívik...

A nagyobb gyökérzetű fák ültetésénél a fentiek miatt úgy jártam el (a szomszédoktól kapott jótanács alapján), hogy az ültetőgödör készítésénél egész a sóderig leástam, ott cserepekből vagy valamilyen nem korhadó táblából egy záróréteget képeztem, majd jó tőzeges-komposztos földdel visszatemettem, és aztán ültettem el a csemetét. Ez meggátolja, hogy a főgyökér három-négy évvel az ültetés után beleszaladjon a sóderba, és szegény fa, mikor épp nőnie kellene, éhen és szomjan haljon. Lehet, hogy nem tudományos, de annak, aki mondta, vannak vastag törzsű, koros fái, a többieknek meg nincsenek.

A falu többi része egyébként inkább homokos, és sok helyen jó márgás, agyagos vízzáró is van, sőt a nagydunai ághoz közel még egy szép nagy vályogvető gödör is van, persze használaton kívül. Ami engem igazán meglepett, de ugye én nem értek ehhez, hogy mennyire gyorsan változik a talaj minősége és főként a termőréteg vastagsága. A kerti tó kiásásakor bő gy métert ástunk le a sóderig, a tótól tíz méterre viszont kiszáradt egy örökölt barackfa, mivel ott a sóder már negyven centi mélyen ott figyelt.

Az eddigi ültetéseknél (fák, díszcserjék) a talajadottságok miatt jó sok tőzeget használtam, hogy javítsam a gyökerek környezetében a föld vízháztartását, de momentán nem tudom, hogy zöldségezésnél mennyire hasznos ez. Ki kellene okoskodni, hogy melyik zöldséget mennyire zavarja, ha savanyítom a talaját...

Sok különböző irányból kezdhetném magyarázni, miért döntöttem úgy, hogy megpróbálkozom a kerti élelemtermeléssel. Biztos lesz majd poszt, ahol elmondom, miért nem az aktuális politikai agymenés késztetett erre a kísérletre, de most inkább tartózkodnék a politizálástól.

A tények: világéletemben városi fickónak tartottam magam, városban születtem, ott dolgozom, és soha nem éreztem semmilyen romantikus vonzódást a paraszti életforma iránt. Tény, hogy már tíz éve egy igazi faluból ingázom a városba (nem lakóparkból), de a kertem eddig inkább arborétumnak készült, nem pedig veteménynek. Nem gondolom, hogy az öregedés az oka, nem izgat a bolti zöldségekkel kapcsolatos hiszti, és nem gondolom, hogy a háztáji a világválság elleni csodafegyver, mégis egyre többször futott át az agyamon, hogy az a szép ződ gyep, amire olyan büszke vagyok, pazarlás.

Az a helyzet, hogy a szomszédságban az igazi falusiak már majdnem mind felhagytak a konyhakerttel, és már nem kérdezgetik, miért nem vetek krumplit. Egyre többször hallom tőlük, hogy nem éri meg a kerttel veszkődni, és én, aki eddig az ámbrafával meg a himalájai cédrussal lógtam ki a sorból, most úgy döntöttem, igazi tudatlan városiként belevágok, és megmutatom, legalább magamnak, hogy akkor is tudok széllel szemben brunzolni, ha megfordul a szélirány. Ők füvesítenek és ír borókát ültetnek, én meg most kezdem a sárgarépát.

Az idei kísérleti év lesz. Sokmindent ki kell próbálni, ki kell alakítani ahhoz, hogy egy-két év múlva, mikor a komolyabb dolgokra szánom magam, már legyen némi rutin, és ha esetleg kudarcot vallok, azt most még kezelni lehessen. Alapvető fogalmakkal sem vagyok tisztában, semmit sem tudok a növényekről, kártevők, betegségek, időjárás, talaj ma még mind valami távoli dolognak tűnnek, és mindezt úgy kell kitanulnom, hogy nincs senki, aki segítsen. 

Ez a blog azért születik, hogy egyfelől dokumentálja a küszködést, másfelől megmutassa azoknak, akik erre kíváncsiak, hogy sikerülhet-e egy ilyen kísérlet. Ki tudja? Lehet, hogy lesz olyan, aki szintén belevág...

 Gondolatban megpróbálom összeszedni, mit kell csinálni az elkövetkező, mondjuk két hónapban. Általában módszeres vagyok, de most csak össze-vissza kapálóznak a gondolatok a fejemben.

Ki kell jelölni az ágyások leendő helyét és nagyjából kitalálni, mi hova kerüljön. Ez trükkös lesz, mert a korábbi koncepció miatt a gigászi méretű kert nagy részét már teleültettem mindenféle dísznövénnyel, így egy kicsit sakkozni kell. Sebaj, így reálisabbak a méretek, szerintem elég kevés embernek van akkora kertje, mint nekem, és túlvállalni sem szeretném magam. Az ágyások méretezése is kérdés, lövésem sincs egyelőre, mi mennyit terem és mekkora mennyiségekkel kell majd számolni "betakarításnál".

Talajelőkészítés. Ha enged a fagy, el is kell kezdeni. Ha már ősszel kitaláltam volna ezt a hülyeséget, most sokkal bentebb lennék, de ez van. A talaj egyébiránt megér majd egy (-két) külon posztot, de most nem megyek bele mélyebben.

Vízellátás. Ez az igazán kardinális kérdés. A kert baromira ki tud száradni, részben a talajadottságok miatt, részben mert alig van árnyék, és egy olyan nyár-ősz, mint a tavalyi az egész éves munkálkodást teheti tönkre. Van egy fúrt és egy ásott kút is a kertben, de a szivattyúzással mindig problémáim voltak. Ősszel megpróbáltam az ásott kutat is munkára fogni, de nem sikerült: több mint tíz éve használaton kívül van, ráadásul az előző tulaj építkezési szeméttel szórta tele, úgyhogy most épp használhatatlan. Azt a merész tervet szövöm, hogy magam fogom kitakarítani, de emiatt a nőm egyrészt hülyének néz, másrészt valamiért úgy gondolja, ez veszélyes. Neki fogok állni még a tavaszi áradás előtt, amikor elvileg emelkednie kéne benne a vízszintnek. Ősszel a legnagyobb szárazság idején 10-20 centi víz szomorkodott az alján, akkor kellett volna lemenni.

Növényválogatás. Nagyjából megvan az elképzelés az első évre, kábé a kockázatminimalizálás elvei mentén. Paprika, paradicsom, zöldbab, zöldborsó, répák, krumpli, padlizsán, esetleg egy kevés káposztaféle. Ki kellene válogatni a konkrét fajtákat, mert szerintem nagyon nem mindegy, és nagyon nem szeretnék szembesülni 200 kiló főzésre széteső krumplival. A feladat adott: gyorsan kitanulni, miből lehet válogatni, milyen igényeket támasztanak a különböző fajták, aztán megnézni, hol lehet beszerezni. Dísznövény vonalon megvannak a bevált csatornáim, de most eléggé meg vagyok lőve.

Hát ez se kevés, de gondolom, ahogy elkezdem olvasni a hozzávaló tudományt, azonnal felugrik még vagy kétszáz feladat. A következő posztban már remélem képek is lesznek.